58. fejezet

Új év, új élet

Egy új év kezdődött el, ami a jövő miatt aggódó szívekben reményt keltett. Minden új év kezdetén úgy érzi az ember, hogy valóban valami új kezdődik el, aztán a komor szürke hétköznapok ráébresztik, hogy semmi sem változott, minden megy tovább mint az előző évben.

Így volt ez most is. A diákok visszatértek a téli szünetről, és zsongásuk hamarosan betöltötte az iskola falait. Újabb feladatok, újabb dolgozatok következtek. Egyedül a hónap végére tervezett bál tartotta bennük a lelket.

Valeriana pocakja rohamos tempóban növekedett. A karácsonyi rosszulléthez hasonló nem ismétlődött meg többször, ami Madame Pomfrey jótékony gyógyitalának volt köszönhető. Ugyan a javasasszony a kismamát visszafogottabb életre szólította fel, Valeriana csak néhány napig tudott eleget tenni ennek az utasításnak.

Perselus már többször felajánlotta, hogy átveszi óráit, de Valeriana hajthatatlan volt. Nem akarta terhelni a férfit még több órával. Azt tervezte, hogy egészen a szülésig fog tanítani, majd szülés után pár hét kihagyással visszatér a katedrához. Perselus ugyan vonakodott, de végül elfogadta felesége szándékát már csak azért is, mert tudta, hogy év közben mennyire nehéz tanárt találni akármelyikük helyett is. 

Valeriana nagyon jól érezte magát bőrében. Az iskolában és a mágusvilágban is nyugalom volt. Keresztapja nem hívatta, és Perselus is csak egyszer volt távol. Úgy tűnt a téli időszakot a Nagyúr is várakozással kívánta eltölteni.

A bál, ami felvillanyozta az egész iskolát, ugyanolyan kellemes hangulatú volt, mint az elmúlt évi. Az általános jókedvet tovább tetézte, hogy kivételesen az alsóbb évesek is engedélyt kaptak a részvételre. Valeriana boldogan vegyült el a vidám diákok között. A pocakját bő dísztalárral rejtve úgy lejtett a zenére, mintha nem is lenne állapotos. Ritmusos táncát Madame Pomfrey rosszallóan szemlélte, mint ahogy Perselus is.  A férfi viszont, mint ahogy eddig már számtalanszor, most sem tudott ellenállni felesége fiatalos lendületének, és egy idő után azt vette észre, hogy jólesően legelteti rajta szemét.

Valerianát eddig is gyönyörűnek tartotta, de a terhesség még vonzóbbá tette. Komolyan kellett fegyelmeznie magát, hogy szeme ne árulkodjon túlságosan érzéseiről a diákok előtt. Ezért inkább többször végighordta szigorúra erőltetett tekintetét a színes dísztalárokban pompázó fiatalokon, jelezve, hogy bizony jó lesz ha roxfortoshoz méltón viselkednek, különben vele gyűlik meg a bajuk.

Egy ilyen pásztázásnál megakadt a szeme a bejárattól nem messze vidáman trécselő kis társaságon. Harry, Ron és Hermione hol komolyan, hol nevetgélve beszélgetett. Ebben igazából nem lett volna semmi furcsa, de néha úgy tűnt, minta egy pontot a fal előtt gondosan kerülgetnének, és talán még egy-egy szót a fal ezen szakaszának intéznének. A három jó barát viselkedése mindig is felhívta figyelmét, hiszen a közel hét év alatt már többször tapasztalta, hogy szimata sohasem csalt velük kapcsolatban. Mindig valami szabályellenes dologban sántikáltak. Így ez az apró furcsaság is azt sugallta számára, hogy valami nem stimmel körülöttük.

Miután Valeriana éppen nagyapjával táncolt, észre sem vette, amikor Perselus felállt az asztaltól.

A három jóízűen beszélgető fiatal más alkalommal már nem lepődött volna meg azon, hogy régen gyűlölt tanáruk éppen feléjük közlekedik, hiszen a karácsonyi együttlét óta jelentősen javult a kapcsolatuk. / Igaz, hogy ez leginkább csak abban mutatkozott meg, hogy kevesebb büntetést, és pontlevonást kaptak. / Most mégis kissé zavartan figyelték közeledését. Az apró kis rezdülés az arcukon a kifinomult szemű férfi figyelmét sem kerülte el. Mire melléjük ért, már szinte biztos volt sejtésében.

-         Jó estét professzor úr! – szólalt meg zavartan Hermione, mire a fiúk is bátortalanul köszöntötték röntgenszemeit meresztgető tanárukat.

-         Látom, jól szórakoztok! – mondta Perselus, a fiatalok köszönését nem is fogadva.

-         Igen, jól sikerült a bál! Igazán jó hangulat van. – billegett Harry egyik lábáról a másikra.

Perselus csak méregette őket egy darabig, majd a tőle megszokott szigorú, nyers hangon újból megszólalt:

-         Gyertek velem mind a négyen! – mondta, mire a három barát hirtelen egymásra nézett.

-         De professzor úr, mi … - kezdte Ron bamba képet vágva.

-         Hidd el Weasley, jól tudok számolni! – fojtotta a vörös fiúba a szót Perselus. – Ha azt mondtam, hogy mind a négyen, akkor mind a négyen gyertek velem!

A három riadt fiatal elindult tanára nyomában. Perselus pedig remélte, hogy a negyedik személy is követi őket.

Néma csendben vonultak az alagsor felé. Harry többször kereste barátai tekintetét, de azok csak zavartan vonták meg vállukat. Lesz, ami lesz arckifejezéssel léptek be tanáruk dolgozószobájába.

Már mindannyian jól ismerték ezt a sötét helységet, amiben rengeteg bájital-hozzávaló és könyv sorakozott egymás mellett a polcokon, rendkívül zsúfolt érzetet keltve a belépőben. Már nem is lepte meg őket az a sok furcsa anyag a vitrinben, és a szoba visszataszító hangulata sem. De ha először is léptek volna be a különös helységbe, akkor sem lett volna kedvük komolyabban szemügyre venni a szobabelsőt, hiszen sokkal fontosabb dologgal voltak most elfoglalva. Egymást lesve várták, hogy szigorú tanáruk kifejtse mondandóját, amiért idehívta őket. Persze sejtették mit akar mondani, de remélték, hogy sejtésük nem válik valóra. Tévedtek.

-         Malfoy, most már leveheted a köpenyt! – mondta Perselus, és tekintélyt parancsoló tekintettel pásztázott körbe a szobán, miközben leereszkedett az íróasztala mögötti székre.

A három fiatal most rettent meg igazán. Köpni-nyelni nem tudtak a döbbenettől. Annyira biztosak voltak tervükben! Egyáltalán nem gondoltak rá, hogy bárki is leleplezhetné  őket. Persze bárki nem, de Perselus Piton …!

-         De professzor úr… - próbálta Hermione menteni a menthetőt.

-         Kisasszony, nagyon csalódtam magában! – nézett Perselus most a lányra, akinek ettől a mélyre ható tekintettől elakadt a lélegzete. – Nem gondoltam volna, hogy ugyanolyan felelőtlen, mint eszetlen barátai!

-         Ne bántsa Hermionét! – hallotta Perselus Draco hangját, majd az ajtótól nem messze meg is jelent alakja, ahogy lehúzta magáról Harry köpenyét.

-         Elmondanád Malfoy, hogy te mi az ördögöt képzelsz magadról? – húzta föl szemöldökét Perselus diadalittasan nézve a fiúra. – Veszélybe sodrod magad, és társaidat is egy kis bulizgatásért!

-         Jól hallom, hogy félt engem? – jelent meg Draco szája sarkán egy kis gúnyos mosoly.

-         Csak Valeriana és Dumbledore miatt, akik halálra izgulják magukat miattad! – szegte Draco kedvét Perselus. – Te pedig itt szórakozgatsz, amíg ők a biztonságodra törekednek!

Draco nyelt egyet, de igyekezett arcán nem kimutatni, hogy tisztában van vele mennyire igaza van a férfinak.

-         Egyáltalán miben töritek a fejeteket? – nézett végig Perselus a kis társaságon.

A szemek, amik hirtelen rá meredtek, sok mindent elárultak. Tudta, hogy leleplezte őket, de miután túl jól ismerte mindegyiket, biztos volt benne, hogy az igazságot nem lesz könnyű kiszedni belőlük.

-         Potter, te már többször tapasztalhattad, hogy önös akcióid néha nem, vagy csak fél sikerrel járnak. Ez a fél siker pedig most túl kockázatos! Weasley, apád a lelkét kiteszi értetek, te pedig felelőtlenül kitennéd magadnak olyan dolgoknak, amiknek igencsak kétes a kimenetele! A kisasszonyról pedig már elmondtam a véleményem, mint ahogy Malfoyról is. Egy szóval őrültség, amire készültök, és mindent meg fogok tenni, hogy megakadályozzam, hogy újból találkozzatok! Ezentúl sokkal jobban foglak figyelni benneteket!

Perselus tekintete sorra járta a fiatalokat, akik megsemmisülve, ugyanakkor kissé felháborodva néztek tanárukra.

-         Rendben – szólalt meg újból Perselus hatásos szünet után. – Most pedig Malfoy eltűnik innen, és visszamegy Weasley-ékhez, ti pedig visszamentek a nagy terembe!

Perselus felállt, majd kitessékelte a fiatalokat. Követte őket, hogy ellenőrizze, végrehajtják-e utasításait. A lépcsőn haladtak felfelé egymás után, amikor a fönti folyosóról hangokat hallottak. Egyszerre torpantak meg mindannyian, és hallgatóztak.

-         Nick, mondtam már, hogy semmi bajom! – mérgelődött Valeriana.

-         Láttam, amit láttam! Miért tagadod? – hallották a szellem méltatlankodó hangját is.

-         Nem történt semmi! Csak azért hagytam abba a táncot, hogy megkeressem Perselust! – magyarázkodott tovább Valeriana, és tulajdonképpen magának sem merte bevallani, mennyire megijedt attól, amit érzett. Persze nem is Perselust indult keresni, hanem azért igyekezett lakosztályukba, hogy az előírta gyógyitalból igyon az iskola javasasszonya tanácsára.

-         Madame Pomfrey is aggódik érted! Beszéltél vele! – kötötte az ebet a karóhoz a hűséges barát. – Már rég nem szabadna tanítanod! Az az önző férjed…

Nick már nem tudta befejezni a férfi erős kritizálását, mert ekkor előlépett az említett személy.

-         Sir Nicolas! Hálás vagyok, hogy jó tanácsokkal látja el a feleségem! – mondta Perselus villogó szemekkel méregetve a zavartan lebegő szellemet.

-         Nahát, téged kerestelek! – mosolyodott el Valeriana, de arca elkomorodott, amikor megpillantotta a férfit követő hármast. – Ti mit kerestek itt?

-         Egy kis beszédem volt velük – adott magyarázatot Perselus a fiatalok helyet.

-         Most? – nézett kérdőn Valeriana férjére. – Történt valami?

-         Nem semmi – rázta meg fejét Perselus ártatlan arcot vágva. – És már végeztünk is. Sir Nicolas, megtenné, hogy lekíséri Valerianát a lakosztályig?

A szellem sértődötten bólintott.

-         Te hova mész? – kérdezte Valeriana, akinek sehogy sem tetszett, hogy Perselust a három griffendélessel látja együtt, akiket soha ki nem állt.

-         Mindjárt jövök. Menj csak!

Valeriana ugyan kelletlenül, de elindult a lépcsőn lefelé, Nick pedig hűségesen követte.

-         Na, most már itt vagyunk. – mondta Valeriana, amikor megérkeztek a dolgozószoba ajtaja elé. – Nyugodtan elmehetsz!

-         De lepihensz ugye!? – méregette Nick barátnőjét.

-         Persze, de mondtam, hogy nem történt semmi! Ne aggódj miattam!

-         Legalább én aggódom érted! – célzott a szellem ismét a nem igazán kedvelt férfi közömbösségére.

-         Nick! – fújt egyet Valeriana dühösen. – Nincs semmi bajom, csak terhes vagyok! Perselus is aggódik értem, de nem viszi túlzásba!

-         Én sem viszem túlzásba! – emelte meg fejét sértődötten a szellem, mire törzse vészesen eltávolodott fejétől. – De ahogy gondolod! Jó éjszakát!

-         Nem akartalak megbántani! – szólt még Valeriana Nick után, de az sebesen suhant felfelé át a mennyezeten.

Bántotta, hogy esetleg megsértette barátját, de most már tényleg nem volt semmi baja. Nem úgy, mint vagy negyedórája, amikor Daniellel folytatott táncát meg kellett szakítania. Igyekezett tartani magát annyira, hogy a szinte összegörnyedésre kényszerítő fájdalom ne mutatkozzon se mozgásán, se arcán. Úgy tűnt viszont, hogy nem sikerült mindenkit félrevezetnie, amikor a zene milyenségére hivatkozva ült le a legközelebbi székre. Madame Pomfrey rövidesen megjelent mellette, és rosszallóan megrótta könnyelmű viselkedése miatt. Úgy érezte magát, mint egy rossz kislány, akit megszid a mamája. Mivel azonban ő is megijedt attól, amit érzett, elfogadta a javasasszony utasításait, és visszavonult. Ekkor csatlakozott hozzá az aggódó szellem. Valeriana igazán nagyon kedvelte Nicket, de tudta, hogy nála pletykásabb nincs a kastélyban. Ezért jobbnak látta, ha nem vallja be neki rosszullétét.

Pedig nagyon jól látta, amit látott! Most már hálás volt a sorsnak, hogy éppen akkor Perselus nem volt jelen. Valószínűleg az ő figyelmét sem kerülte volna el, bármennyire is igyekezett leplezni környezete előtt görcsös fájdalmát.

Még két hónap volt hátra, és addig nem akart gondot okozni se Perselusnak, se nagyapjának. Az előírtnak megfelelően fogyasztotta az ajánlott gyógyitalt is, bár életmódja valóban nem volt éppen visszafogott. Ezen az estén viszont komolyan megijedt, és el is határozta, hogy ezután igyekszik majd óvatosabban élni életét.

Miután megitta az italt, leült az egyik fotelba, hogy megvárja férjét. Ahogy ücsörgött, azon morfondírozott, hogy vajon mit akarhatott Perselus Harry-éktől. Tudta, hogy Karácsony óta jobb a viszony a három baráttal, de azért mégis furcsállotta ezt a szokatlan időpontú beszélgetést.

Alig várta hát, hogy a kérdést feltegye a férfinak. Választ azonban nem kapott rá, hiszen Perselust a lépcsőfordulóban kihallgatott beszélgetés tárgya sokkal jobban izgatta.

-         Rosszul voltál? – nézett feleségére, füle mellett elengedve annak kíváncsiskodását.

-         Nem, dehogyis! Csak Nick eltúlozza a dolgokat! – mondta Valeriana, de arcának átkozott színváltása majdnem elárulta. Leplezve ezt a jelet, inkább a férfihez bújt, fejét annak mellkasára fektetve.

-         Valeriana, ugye szólsz, ha bármi baj van, ha nem bírod a tanítást! Egy szavadba kerül, és...

-         Nincs semmi bajom! – fojtotta az aggódás szavait a férfiba egy forró csókkal.

Perselus boldogan fogadta a meleg ölelést, de mélyen valahogy mégis rosszat sejtett.

Ettől a naptól kezdve még jobban figyelte, leste Valeriana minden mozdulatát, és ott kímélte ahol tudta. Beszélt Madame Pomfrey-el is, de a javasasszony eleget téve Valeriana kérésének, nem adott felvilágosítást állapotáról, és rosszulléteiről, bár meggyőződése teljesen mást diktált volna.

Perselus mindezek  mellett a három griffendélest is fokozottabban szemmel tartotta. Bár semmi szabályellenest nem tudott volna rájuk bizonyítani, mégis meg volt róla győződve, hogy valahogyan mégis tartják a kapcsolatot Dracoval.

Valeriana pedig, aki semmit nem sejtett a háttérben zajló dolgokról, boldogan készülődött az egyre közelgő napra. Az alagsori lakosztályt lassan ellepték különböző prospektusok, megrendelőlapok és könyvek, amik mindegyszálig  a babavárással voltak kapcsolatosak. Egy egészen hosszú listát állított össze azokból a dolgokból, amikre feltétlenül szüksége lehet majd a gyermek megszületése után.

Február közepére már majdnem mindent sikerült is beszereznie, de volt még néhány dolog, amit Hermione tanácsára mugli-áruházban akart megvásárolni.

Mivel sejtette, hogy Perselus ebben a vásárlásban nem szívesen venne részt, inkább kikérte az iskolából Hermionét, hogy elkísérje. Az aggódó férfi ugyan nehezen egyezett bele ebbe a kiruccanásba, de Valeriana hosszas, lelkes győzködése eredményeként elfogadta, hogy ezekre a dolgokra tényleg annyira szükség lesz majd, hogy feltétlenül megéri a tortúrát.

Valeriana izgatottan várta a vásárlásra kiszemelt szombat közeledtét. Már kora reggel fent volt, és lelkesen készülődött. Perselus mosolyogva követte csacsogó felesége mozdulatait, ahogy haját rendezi, ahogy felöltözik, és ahogy nagy pocakján igyekszik a kabátját begombolni.

Búcsúzóul adott feleségének egy forró csókot, majd jó szórakozást kívánva útjára bocsátotta.

Valeriana sietős léptekkel indult el a lépcsőn, hogy a megbeszélt időpontra a nagy bejárathoz érjen. Ahogy lépkedett felfelé, hasa hirtelen görcsbe rándult. Ez a fájdalom nem volt erősebb, mint a korábbiak, mégis megállásra kényszerítette. Egy pillanatra elgondolkodott, hogy most mit csináljon, de végül elvetette az ötletet, hogy visszamenjen a lakosztályba gyógyitalért, hiszen a férfit egyáltalán nem akarta felizgatni ezzel az átmeneti rosszulléttel.

A fájdalom elmúlt, ő pedig tovább lépkedetett, de már jóval kisebb lendülettel.

Egy óra múlva már egy nagy áruházban lófráltak Hermionéval. Sorról sorra megcsodálták az apró ruhákat, és a babagondozási kellékeket. Hermione néhány dolognál megállt, majd elmondta, hogy miért fontos, vagy hasznos az, amit a muglik használnak, a varázslók pedig nem.

Valeriana legszívesebben megvásárolt volna mindent. Egyedül az tartotta vissza, hogy ezeket a holmikat csak kézben tudják majd magukkal vinni, hiszen egyetlen mugli csomagküldő szolgálatnak sem adhatják meg címzettnek a Roxfortot.

Valeriana úgy elmerült a vásárlásban, hogy észre sem vette az egyre sűrűbben jelentkező jeleket, amik aztán egyre csak erősödtek, végül egy cruciatus erejű fájdalomban csúcsosodott.

Kezéből kiesett az aprócska ruha, és megrogyva támaszkodott a legközelebbi polcra. Nagyokat sóhajtott, mire a fájás lassan csillapodott, és végre szóhoz juthatott.

-         Hermione! – szólt riadt, elfúló hangon Valeriana. Érezte, hogy most már baj van. – Hermione!

A szomszéd sorból igyekvő lány elsápadva lépett a felegyenesedni is alig bíró tanárnője mellé.

-         Jól van? – kérdezte Hermione. Tudta, hogy rém ostoba a kérdés, amit feltett, de a riadalomtól ezt volt csak képes kinyögni.

-         Haza kell mennünk! – mondta Valeriana, és megpróbálta kihúzni magát bizonygatva saját magának is, hogy ez csak egy múló jóslófájás volt. – Fizess ki kérlek mindent, amit már a kosárba tettünk, és induljunk.

Hermione olyan gyorsan kapta fel a teli bevásárlókosarat, amilyen gyorsan csak tudta, és rohant a pénztárhoz. Valeriana lassan, óvatos léptekkel követte, de egy újabb fájás kényszerítette megállásra. Most már érezte, hogy ez nem csak a könyvekben leírt jóslófájás. Ahhoz túl sűrűn, és túl erősen következtek egymás után.  Alighogy elmúlt az egyik már jött a másik. Fél szemmel figyelte, hogy Hermione kezébe veszi a csomagokat, és már majdnem mellé ért, amikor egy, az előbbieknél sokkal erősebb görcs rántotta össze, és ezzel egy időben érezte, ahogy a hirtelen távozó magzatvíz harisnyanadrágját átnedvesíti. Annyira megijedt, hogy majdnem összeesett. Szerencsére hátulról egy férfi az utolsó pillanatban elkapta.

-         Hívjanak gyorsan mentőt! – kiáltotta határozottan, mire az egyik eladó gyorsan elrohant az iroda felé.

-         Jöjjön, üljön le ide! – szólt egy másik eladó, egy kényelmes fotel felé mutatva, ami egy volt a sok eladásra kiállított bútordarab közül.

-         Haza kell mennem! – nyögte Valeriana, mikor végre szóhoz jutott.

-         Nyugodjon meg! Mindjárt  itt a mentő! – érkezett vissza a fiatal eladó.

-         Nem kell mentő! – mondta Valeriana szemével segélykérően Hermione tekintetét keresve. A lány viszont sápadtan figyelte az eseményeket. Ő aki mindig nagyon határozott, volt, most ebben a helyzetben képtelen volt feltalálni magát.

-         Hölgyem, rövidesen szülni fog! – hökkent meg a készségesen segítő férfi.

-         Még korai…- nyögött fel Valeriana, és szemét lehunyta, hogy az újabb elsöprő fájdalmat képes legyen elviselni anélkül, hogy a körülötte szemlélődők együtt érző tekintetével kellene szembenéznie.

Nem sokkal később pedig az események úgy felgyorsultak, hogy a sűrűn jelentkező fájások között alig érzékelte ami körülötte zajlott. Egyszer már csak azt vette észre, hogy egy kórházi szülőszoba hűvös ágyán fekszik hálóingben. Hermionét visszaküldte Roxfortba, hogy Perselust értesítse, de a férfi csak nem akart megérkezni. Ugyan a falon lévő órát figyelve rá kellett jönnie, hogy még nem is telt el annyi idő, hogy megérkezhetett volna, de félelme egyre jobban sóvárgott megnyugtató jelenléte után. Hiába jöttek mentek a nővérek bíztató mosollyal az arcukon, akkor is magányosnak és elhagyatottnak érezte magát az egyre erősebb hullámokban rátörő fájdalommal.

Keze hol az ágy szélét, hol hálóingét szorongatta, mígnem rátévedtek ujjai a Főnix madaras medálra. Fellélegezve kulcsolt rá, és a két fájás viszonylag nyugalmas szünetében máris összpontosított a szeretett személyre. Nem kellett sokáig várnia, és a jelentkező férfi izgatottan fogadta a sugallt információt.

Most már csak várnia kellett. Tudta, hogy nem sokára megjelenik a segítség. Megnyugodva próbálta elernyeszteni izmait, de egy újabb erős fájás nem hagyta sokáig pihenni. Érezte, hogy a görcsök egyre erősebbek, és bár a nővérek és az orvos is megnyugtatta, hogy még van hátra idő bőven, mégis tartott tőle, hogy a baba nem tudja majd kivárni apja megérkezését.

Türelmetlenül lesett az ajtó felé valahányszor kinyílt. Egy újabb fájás alatti elhomályosult pillanatában félig érzékelte, ahogy egy zöld ruhás alak közeledik sápadtan felé. Csak akkor ismerte meg, amikor mellé érkezett.

-         Perselus! – lehelte Valeriana, és boldogan kapott a férfi keze után.

-         Mi történt? Még egy hónap lett volna hátra nem? – kérdezte Perselus a fejébe húzott zöld sapka alól.

-         Ezek szerint a baba nem úgy gondolja – mosolygott fel Valeriana a férfira, ahogy a szünetelő görcs percében sikerült jobban megfigyelnie. A zöld műtős ruha úgy lógott rajta, mintha akár kétszer is belefért volna. A csákó szerű sapka alól csapzottan lógtak ki fekete hajtincsei szorosan keretezve a szokásosnál is sápadtabb arcát.

-         Borzasztó nevetségesnek érzem magam! – igazított Perselus ruháján, ahogy sejtette felesége mosolyának okát. – Hogy kerültél te egy mugli kórházba?

-         Az áruházban folyt el a magzatvíz…

Egy újabb fájás fojtotta a vajúdó nőbe a szót. Ujjaival erősen szorította a férfi kezét, aki tehetetlenül figyelte a fájdalomtól eltorzult arcot. Csak most tűnt fel neki, hogy Valeriana hálóinge már izzadtságtól nedvesen tapad testére, arca enyhén felpüffedt a folyamatos gyötrelemtől. Mit tesz ez a gyerek a nővel, akit mindennél jobban szeret?

-         Na nézzük hogy állunk! – lépett be egy orvos, és határozott mozdulattal felhajtotta Valeriana lábát takaró vékony lepedőt. – Á, látom megérkezett az apuka is!

-         Maga meg mit csinál? – követte meghökkenve Perselus a mosolygó férfi mozdulatait.

-         Megvizsgálom a feleségét! – húzta fel szemöldökét az orvos, és úgy nézett Perselusra, mintha az a Marsról érkezett volna.

Perselus már mozdult volna, hogy megakadályozza az idegen férfi tolakodó ténykedését, de Valeriana erősen megszorította kezét. Ezúttal azonban nem a fájdalom miatt, hanem, hogy visszatartsa.

-         Jól van! – takarta vissza az orvos Valerianát. – Nagyon jól haladunk! Erősek a fájások?

-         Nem látja, hogy mennyire szenved? – felelt Perselus a nő helyett, aki képtelen volt megszólalni az újabb görcstől. – Miért nem csinálnak már valamit!

-         Mi mindent megteszünk, ami tőlünk telik! – mondta sértődötten az orvos, akit láthatóan feszélyezett Perselus jelenléte. – Ha nem bírja, akkor kint is várakozhat!

-         Itt maradok! – sziszegte vissza Perselus. Hát persze, hogy bent marad! Hogy hagyhatná magára feleségét egy idegen férfi társaságában, aki olyan területeken kutakodik, ahol férfiként egyedüli jogos látogatónak saját magát tartotta!

Most már tudta, hogy nem szabadott volna elengedni Valerianát erre a vásárlásra. Ha a Roxfortban maradt volna, akkor most Madame Pomfrey gondos kezei alatt vajúdhatna. Egy mugli kórházban fog megszületni a gyermeke! Micsoda rossz időzítés!

Egy újabb fájás zökkentette ki forrongó gondolataiból. Ujjai már elfehéredtek az erős szorítástól, háta meggörnyedt, ahogy kínlódó felesége fölé hajolt. Mindez azonban nem érdekelte. Ha tehette volna, egyszerűen átvállalta volna azt a fájdalmat, amit a nőnek kellett elviselnie. Csak ne kellene látnia kínlódását!

A fájások már egymást érték. Szervezett nyüzsgés kezdődött körülöttük. A nővérek sorra odakészítettek mindent, amire majd szükség lehet. Néha bíztatóan mosolyogtak, és egy-egy szóval is igyekeztek buzdítani az erejéből kifogyó nőt.

Aztán úgy tűnt a finisbe érkeztek. Perselus kábán, reszkető gyomorral követte az orvos utasításait. Normál körülmények között valószínűleg nem engedte volna, hogy akárki, főleg egy mugli irányítsa, de ekkorra már annyira kikészítette a szeretett nő iránti aggodalom, hogy már ez sem érdekelte. Egyedül arra tudott koncentrálni, hogy akárhogyan, de könnyítsen  Valeriana terhén.

Ahogy a nő izzadt háta a mellkasának feszült, érezte fájdalmát, kínlódását és azt az erőt, amivel igyekszik segíteni a kifelé igyekvő apróság haladását. A gyerek pedig úgy tűnt egyértelműen csak anyja erejére hagyatkozott. Semmi hajlandóságot nem mutatott, hogy magától is egy picit is kifelé haladjon.

Újabb tolással egy időben, újabb feszülést érzett karjai alatt. A nő teste szinte remegett az erőkifejtéstől. Körmét karjának bőrébe mélyítette, de tudta, hogy ez a fájdalom eltörpül amellett, amit Valeriana már órák óta elszenved.

Eszébe jutott, hogy ilyen kínlódással születik mindenki a földön: rossz és jó ember, mugli és varázsló egyaránt. Így született ő is. Az ő születése is ilyen fájdalmat okozott édesanyjának. Vajon apja ott volt, amikor ő született? Ő is igyekezett támaszt nyújtani feleségének? Ölelte, simogatta, csitítgatta, hogy elviselhetőbb legyen a kínlódás? Nem tudta elképzelni róla.

De ő itt van! Átérzi a vajúdó nő szenvedését, aki az ő gyermekét igyekszik világra hozni. Alázattal, és a legnagyobb csodálattal figyelte Valeriana önzetlen erőfeszítéseit, ahogy fegyelmezetten követi az orvos utasításait. Érezte, ahogy Valeriana ereje egyre fogy, és csak abban reménykedett, hogy az orvos igazat mondott, mikor már csak néhány perces kitartásra bíztatta őket. A következő  pillanatban érezte a megkönnyebbülést felesége testén, és hallotta a világ legcsodálatosabb hangját.

Valeriana hangosan pihegett karjaiban, ő pedig fátyolos szemmel pillantotta meg kislányát, ahogy az orvos diadalittas arccal – mintha minden dicsőség az övé lenne – az anya mellkasára helyezi. A magzatmázas test, a gyűrött arc, és a kócos fekete haj teljesen lenyűgözte szüleit. Valeriana a boldogságtól hangosan zokogva simogatta a pici meztelen hátát, és figyelte arcocskáját. A baba meg-meg emelte erőtlenül a fejét, és halkan nyüszögött hozzá.

Aztán néhány percre egy bába elvette tőlük, de csak azért, hogy kicsit kicsinosítgassa, és bebugyolálva ismét visszaadja édesanyának, aki már fél ülő helyzetben várta a csöppséget. Perselus mellette ült az ágyon, és meghatódva nézte anyja és lánya kettősét, családját, ami a világot jelentette számára.

-         Olyan gyönyörű! Ugye? – nézett mosolyogva Valeriana Perselusra, és jólesően érzékelte a férfi arcán a szeretetet és csodálatot, ahogy őket figyelte.

-         Igen! Gyönyörű, mint ahogy te is… - Perselus nehezen vette tudomásul azt a kis gombócot a torkában, amit alig bírt lenyelni. Kezét felesége arcára tette. – Nagyon szeretlek!

-         Én is nagyon szeretlek! – suttogta vissza Valeriana, és ő már nem is igyekezett azt a gombócot lenyelni. Hagyta, hogy előtörjön belőle a sírás.

A férfi utolsó két szava, amire már több mint egy éve várt, most megkoronázta azt a boldogságot, amit érzett.

Hosszan ültek így, élvezve az együttlét meghitt pillanatait. Nézték a közben elszunnyadó gyermek békés arcát, és megpróbáltak nem gondolni a jövőre. A kis Pénelopé Adrienne Piton pedig csendben szunyókálva élvezte életének első perceit szülei szeretetének gyűrűjében.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés