1. fejezet

A gyönyörű Budapestet súlyos esőfelhők fedték. Nem számított, az elkötelezett Depeche Mode rajongók már így is a stadion előtt várakoztak izgatottan. Esélyes volt, hogy elmarad a show a frontember betegsége miatt, a Magyar fan-bázis kíváncsian várta élő Istenük állapotának bizonyságát.

A hotelben a zenekar pakolászott készülve a fellépésre. Dave Gahan kényelmesen ült Martin Gore ágyában, mintha az csak a saját otthoni bútordarabja lett volna.
- Gondolod, hogy itt lesz a csaj? - kérdezte izgatottan az érkező szőkétől nem levéve szemeit a frissen tusolt, még nedves és csupasz testről.
- Eljön. Emlékszel, informálódunk róla már hónapok óta. Rajongó és jön a barátaival arról a magyar rajongói oldalról, amit a kapcsolataink figyelnek - lépett közelebb Mart finoman megölelve társát. – Ne legyél ideges, minden rendben lesz. Még mi sem cseszhetünk el mindent ezen a világon.
- Biztos Apuci? – Dave úgy ölelte magához a meztelen férfit, mintha csak az képes lett volna elrejteni, megmenteni az összes félelmétől – Tudod, hogy ez az utolsó esélyünk.

Hatalmas sóhajjal simított végig a keskeny háton a fürtös szeretetteljesen, bátorítón – Mindent megpróbálok, hogy működjön.



Eközben a stadion előtt egy csapat fiatal lány alig bírta kivárni, hogy beengedjék. A feszültség és a bizonytalanság a kedvenc zenekarukkal kapcsolatban végre felszabadul. Perceken belül itt lesznek és ök közel a színpadhoz. Az izgalom melegen tartotta őket a hideg esős időben és még inkább a rohanás az első sorig, de sikerült. Sikoltozó ugráló lányok ünnepeltek hangosan. Nem sejtve semmit arról mi is következhet még.



- Gyerünk cimbik – Jonathan sürgette a bandát a függönyök mögött – SHOWTIME!
Az első akkordok az inrto-ból lassan szállingózni kezdtek az égbolt felé. A török dudák szomorú hangjai megtörték az eget, rávéve, hogy nehéz könnycseppjeivel árassza el a földet.

- IGEN! Megint szabadtéren játszunk! – kiáltott Andy hangosan – Arc nem marad száraz miattunk! – nevetett a többiekkel, ahogy kiléptek a színpadra egyesével.
Dave jött ki utolsónak, meghajolt a tömeg előtt tiszteletét mutatva, oda sétált a mikrofon állványhoz a közönség éljenzésével és füttyeivel kisérve. ( Happy birthday Soffy :P  from Eddy) Háta mögé nézett a zenekarra jelezve, miközben két kezével megragadta az állványt, mintha az csak a rég látott szeretője lett volna, csípőjét közel simítva hozzá, kígyózva lassan a szenvedélyes ritmusra. A mikrofon-állvány valószínűleg azonnal hipnózisba eset, mint a már elnémult lányok, akik felbámultak rá. Dave lemosolygott rájuk ragyogó sötét tekintetével az esőfüggöny mögül. Természet Anya ismét megteremtette számára a hangulatot.

A show hivatalosan is elkezdődött, ahogy a ceremónia mester az ég felé nyögte az első hangokat. A mágia a hangjában elvarázsolta a nézőket, mire az első refrénhez ért már mind a szolgái lettek. Ezen lelkesen vigyorogva most már szemügyre vehette őket a fontosabb küldetése miatt. Tekintete megakadt egy sötétbarna hajú lányon az első sorban, aki teljesen elveszett a zenében és a hangjában. „Gyerünk szivi! Nézz rám!” Erre a gondolatára a fiatal lány kinyitotta szemeit és összefonta annak barna fényét az énekes lángoló tekintetével.

Mint a villámcsapás, remegés futott keresztül a lány testén az erős energianyalábtól. Dave továbbra is a szemeibe nézett, mintha csak így akarna kommunikálni. Az üzenet úgy tűnt átjutott, mert a lány lassan megmozdította fejét jelezve, hogy „igen” szinte transzban. A kapcsolatot Dave törte meg egy hasonló jelzéssel azután visszatért a szerepéhez. A lány megrázta fejét magához térve, szédülve az egésztől. A barátai ugráltak fel-le mellette. A Depeche Mode játszik élőben. Felfogva a hollétét folytatta az előadás élvezését avval a furcsa vibráló érzéssel belsejében. Talán a szakadó eső és a hideg miatt volt. Ki tudja?



- After party! – sikoltott egyik barátja egy sörös üveggel a kezében a koncert után a sötét utcán.  – Gyerünk Sophie énekelj velünk! – nevettek mind még mindig a rendezvény varázsa alatt. Mind megrészegültek a túlpörgött érzékeiket ért sok stimulálástól. A szerveződő utcabál viszont hirtelen elhalványult Sophie számára mikor egy zölden izzó szempárt látott meg a sötétben. Szinte kötelességének érezte, hogy kövesse őket az ismeretlenbe.

- Sophie? Hova lett? – barátai hívása máris messze szállt elméjétől, pedig még csak pár méterre távolodott el. Keresztül az első látásra áthatolhatatlan bokrokon. Lehet, hogy megnyíltak előtte? Végig valamilyen néptelen sikátoron a feldöntött kukák közt. Kóbor macskák álltak meg előtte döbbenten, majd hangosan fújva miközben rendíthetetlenül és öntudatlan haladt célja felé, ami még előtte is rejtély volt.

Nem ismerte Pestet annyira, de mintha Kőbányán vagy Kispesten lett volna a régi gyártelepek körül. Elég gyorsan ide ért, állt meg egy amolyan munkás-szálló féle épület előtt. Hova is és miért?

Kissé tisztább elmével, de továbbra sem uralt cselekedetekkel indult befelé az omladozó házba. Fel az emeleten keresztül a törmelékkel és nehéz dohos, poros levegővel telt folyosókon egy lakattal lezárt ajtóhoz. Na, akkor most mi van? Pár perc tanácstalanság után lemondóan sóhajtva fogta meg a lakatot, ami úgy tűnik csak összeillesztve volt, mert szét nyílt kezében. Nem volt több ki fogás be kellett menni, ha már eddig eljött. Ismét győzött az ifjonti kíváncsiság.

A kinyitott ajtó mintha magától csukódott volna be mögötte. Biztos a huzat. A félhomályos szoba meglepően rendezett volt. És tiszta! Régi arab szőnyegek a padlón, nehéz fekete arany szegélyes függönyök az ablakokon, beeresztve a telihold kíváncsi tekintetét, ahogy az várta, hogy Sophie mire jut a furcsa helyen.
Beljebb lépve lassan körbe járta a szobát. Végig simított a polcokon gondosan elrendezett ősinek tűnő tárgyakon. Kések, gyertyatartók, mintha valamilyen szertartási hely lenne. Még a levegő is tisztább volt, amolyan édes, émelyítő füstölő illattal. Az ablakok előtti szőnyegektől szabad területen ahova a hold sugarai besütöttek egy padlóba vésett nyitott pentagram sötétlett. Az ötágú csillag alul nyitva hagyva a kettős kör közepén, mint ha csak egy kecske fej lenne szimbolizálva.

A barna lány ideges sóhajjal huppant bele az egyik hatalmas faragott fotelbe. Na, akkor most miért is jött ide? Olyan megint, mint azok a fura álmai. Bealudt volna a piától koncert után? Nem lehet, hiszen annyira nem ivott, hogy minden kiesett volna. Mély gondolataiból hirtelen, majd szívrohamot kapva ugrott fel, amikor a nyíló ajtó zajával mély vihogó férfihangot halott maga mögül. Ahogy megfordult azonnal ledermedt. Lehet ez mégis álom.

Szélesen mosolyogva Dave és Martin lépett elé egy köpenybe burkolózó alak kíséretével. Az énekes szinte gyermeki örömmel szökkent elé.
- Hát itt vagy! Mégis megtaláltál!

Következő fejezet

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó 1 hozzászólás

1

2010.11.25. 15:15 Useless-girl Hjajjj de tetszett!!! :D Főleg a supernatural feelingje az egésznek, ami körbelengi! És szinte éreztem az esőt az arcomon megint! A kedvenc részeim a török dudás és a mikrofonos jelenet, meg Andy beszólása, meg hogy Dave olyan cukor!!!!!!!!!!! megzabálom! :P Méééééééééééééég még még még!!!!! Ja és persze megint jó kis cliffhanger lett belőle az utolsó mondattal! Nagyon kíváncsi vagyok, hogy miként fog folytatódni! És persze nagyon köszi a köszöntésd Eddytől is! Cuki volt nagyon ez a belekotnyeleskedés! :P