19. fejezet

- Szerintem kevésbé lelkesen kéne énekelned. Végtére is ez a leglassabb és legsötétebb szám az albumon – mondta Dave elnyomva a csikkjét.
- Igen, igaza van – bólintott a banda többi tagja.
- Igen, úgy valószínűleg jobban hangzana… - vakarta meg Stefan az állát, a kezében tartott papírra fókuszálva – Köszi.
- Ezért vagyunk itt – vont vállat Dave és hagyta, hogy tekintete Mart felé kalandozzon, aki valamit épp magyarázott a német banda szintisének, aki párszor bólintott és állítgatott pár gombon a hangszerén.
Ezek voltak az utolsó munkával töltött napjaik a bandával. Már csak pár vokálrész maradt, meg az utolsó simítások a számokon. Dave örült, hogy az együttes a segítségüket kérte, hogy legyenek ott, mikor az énekes Stefan felénekli a szövegeket. A tanácsaik hasznosnak bizonyultak a nem annyira tapasztalt srácoknak, és a dalok kezdték felvenni végső formájukat. De ez azt jelentette, hogy hamarosan nem lesz több dolguk és neki haza kell mennie. Dave és Mart nem igazán beszélt erről, de ez beárnyékolta utolsó együtt töltött napjaikat. Tudta, hogy Mart minden percet vele akart tölteni, de a családja – különösen a felesége – megnehezítette neki, hogy ellógva otthonról meglátogathassa Dave-et.
De mindketten észrevették, hogy a szeretkezéseik sokkal kapkodóbbakká, az érintéseik és csókjaik pedig sokkal sürgetőbbekké és kétségbeesettebbekké váltak. És mikor lementek a BDSM klubba és meglátogatták a hátsó szobákat, alig-alig vették le egymásról a kezüket, s együttléteik izzadt, dühös és vad szexbe torkolltak. Tudta, hogy mindketten némi feszültségtől próbáltak így megszabadulni, de minden egyes nappal nehezebb volt tettetni, hogy minden rendben van. Szíve összeszorult, ahogy még egyszer lopva a göndör férfi ismerős alakjára pillantott, aki épp követte Stefant a hangszigetelt szobába.

---

Később aznap Jonathan beugrott, hogy aláírasson pár papírt Dave-vel és Martinnal, és hogy megnézze, hogyan halad a munka. Miután a sötéthajú férfi aláírta a papírokat, John odasétált Martinhoz átadni azokat.
- Ahogy nézem, elég közel kerültetek egymáshoz Dave-vel… - kezdte és a toll egy pillanatra megállt Martin kezében.
- Mire gondolsz? – kérdezte felnézve, s tudta a hangsúlyból, hogy Kessy mosolyog a bajsza alatt.
- Úgy értem, jól dolgoztok együtt. Jó az összhang, mi? – kuncogott magának halkan és Martin érezte a rejtett üzenetet a szavai mögött.
- Ja, igaz – válaszolta röviden és hirtelen zavarban érezte magát. – Tessék – adta vissza a papírokat Johnnak és azt kívánta, hogy menjen már el olyan messzire amennyire csak lehet, mielőtt tinilányként elkezdene itt pirulgatni.
Pár pillanatig a menedzsere csöndesen méregette egy kis mosollyal a szája szegletében.
- Mi van? Van még valami? – húzta össze a szemöldökét Mart.
- Ami azt illeti, van… - húzott ki egy papírt a mappájából és az asztalon felé csúsztatta.
- Ez mi? – vette fel átfutva a sorokat.
- Tudod, a szemeim és a füleim nyitva vannak és kiválasztottam pár lehetőséget – intett a papír felé – lehetséges jövőbeli munkák. Kettőtöknek.
- Oh…
- Szóval… - hajolt kicsit közelebb lehalkítva a hangját – nem kell szomorkodnod, még van remény… - pillantott Dave-re, majd vissza Martra, s egy mocskos mosollyal kacsintott, majd felegyenesedve megveregette a ledöbbent zenész vállát mielőtt eltűnt volna.
- John, de mocsok vagy… - morogta és lepillantva a listára félbehajtotta s zsebre vágta azt.

---

Martin becsukva az ajtót Stefan után nagyot sóhajtva fordult meg. A banda végleg elbúcsúzott. Körbenézett a kis stúdióban és Dave-et figyelte, ahogy összeszedett és rendszerezett pár gyűrött papírt – a nyomtatott verzióit a dalszövegeknek. Váltásként némi nyugtató jazz zene szólt a háttérben a munkával töltött hosszú órák után.
- Szóval, szerintem még két vagy három nap kell az utómunkálatokra és hivatalosan is kész leszünk a mi részünkkel. A kicsijeinknek már saját életük van innentől fogva – mosolygott a dalszövegeikre gondolva.
- Igen, kirepültek a fészekből – jegyezte meg Dave halkan, közömbös hangon és egy kis mosolyt is erőltetett az arcára, de még mindig a papírokra fókuszált.
Martin csak figyelte feszült hátát az ajtóból és csöndben maradt. Dave sem mozdult, csupán az értékes idő folyt el mellettük a hangszórókból szóló puha hangokkal együtt.
A szőke zenész hosszú idő után megköszörülte a torkát – Szóval akkor azt hiszem, mára befejeztük…
- Úgy tűnik.
- Akkor talán haza kéne mennem. Calo szülinapja van, be kell ugranom még a tortájáért hazafelé.
- Persze. Boldog szülinapot neki – mondta Dave ujjbegyeivel végigsimítva a legfelső dalszövegen.
- Megmondom neki – bólintott és várt egy percet, majd a sötétbarna dzsekije után nyúlt, ami az egyik közeli széken lógott.
- Mart… - hallotta a rekedt mély hangot.
- Igen, David?
- Hiányozni fog ez az egész. Ez a munka. London. Az új barátaim… - fordult meg lassan és a világoszöld szemekbe nézett. Tekintete tükrözte a szomorú érzéseket, amik benne kavarogtak. - … és… borzalmasan fogsz hiányozni te is – nyögte ki majdnem megfulladva a gombóctól a torkában.
Csent telepedett rájuk és az énekes tisztán látta, ahogy Martin arca még inkább elsötétül. Oda sem figyelve fél kézzel tovább simogatta az asztalon a papírokat, még mindig azokba a mély szemekbe bámulva.
- Nekem is hiányozni fogsz, Dave – mondta végül. Tehát mégis eljött az idő, amikor az elválásukról kell beszélni. „A pokolba! Senki sem mondta, hogy ez ennyire fog fájni…” – gondolta a göndör férfi.
- És… mivel az idő közelít… - folytatta Dave odasétálva szeretőjéhez és nagyot nyelt, mikor már előtte állt. Imádta, ahogy ez az alacsony férfi felnézett rá. Ezúttal a kérdés és az összezavarodott érzések tisztán látszottak Göndi szemeiben. – Lenne egy kérésem.
- Milyen kérés? – ráncolta szemöldökét.
- Ne aggódj, semmi rossz – mosolyodott el, s megfogva egyik kezét összefonta ujjaikat. – Nem mondhatom el, de meg kell ígérned, hogy megteszed a kedvemért.
- De… nem tudom. Nem tetszik ez nekem, Dave… Tudod, hogy szeretek tudni az ilyenekről mielőtt bármit is mondanék… - kezdte, de az énekes szomorú tekintete elhallgattatta.
- Kérlek, baby… Ígérem, hogy semmi rossz dolog. Csak ígérd meg, hogy megteszed nekem. Kérlek… - szorította meg Mart kezét.
- De mikor fogom meg…
- Mielőtt visszamegyek NYC-be. Kérlek, Mart…
A szőkeség egy darabig csak figyelte, majd bólintott. – Jól van, megígérem – és máris kicsit jobban érezte magát, ahogy észrevette a halvány mosolyt feltűnni szeretője arcán mielőtt váltottak volna egy gyengéd csókot.

Következő fejezet

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés